éjivadász

Ma van április első vasárnapja és jön a következő adag zene. Ezúttal olyan előadókat válogattam össze, akik a Bloods bandához köthetők

Esteban Rojas magánzárkájában olvasta a postáját. Az egész életét egy 2 méter szer 2 méteres cellában kell letöltenie, mégis érdeklődött a kinti dolgok felől. Ügyvédjei kijárták, hogy újságokat kaphasson kintről. Megelégedve vonta össze szemöldökét, mikor a lapok arról cikkeztek, hogy régi csapata a Tijuana kartell machetével ritkítja a rivális Juarez vagy Sinaola kartell tagjait. A mai napon azonban nem csak napilapok és magazinok jöttek a postával.

Robert Duke kifejezetten kedvelte az autókat. Nem egyszer dolgozott szerelőműhelyekben és igazán a kisujjában volt a szakma. Akár mikor le tudott cserélni egy lyukas kipufogó dobot, vagy megesztergálta a hengerfejet. Mégsem azzal szerzett magának hírnevet, hogy ért a kocsikhoz. Bob régi vágású csibész volt és bár nem volt büszke rá a ’90-es években ő csinálta a legjobb csempész verdákat.

Pablo feszes léptekkel ment a nyilvános telefonfülke felé. Fekete bő kosaras gatyájában és a térdéig felhúzott fehér zokniában úgy nézett ki, mint akit egy Cypress Hill klipből szalasztottak. Feszült rajta a fehér trikó, fején pedig Los Angeles feliratú fullcapat viselt. Mélyen a zsebébe nyúlt és fényes negyeddollárosokat vett elő. Az ezüstösen csillogó érmék csilingelve hullottak alá a távbeszélőbe. Ezután a mexikói tárcsázott, vaskos ujjaival a San Quentin börtön raboknak szánt egyik nyilvános telefonját hívta. Spanyolul szólt a kagylóba és arra várt, hogy a válasz is az anyanyelvén érkezzen.

A fekete Cadillac lomhán gurult az utcán. A kaliforniai Nap még így alkonyat tájt is vörösen izzott az ég alján. A földszintes házak közt gyerekek játszottak, míg a sarkokon nem túl bizalomgerjesztő fiatalok bandáztak. A város ezen részén szinte senki sem tekintette anyanyelvének az angolt, szinte minden itteni lakos közép-amerikai felmenőkkel rendelkezett. Látszott ez a graffitiken, az utcaképen, a járókelők arcán és ruházatán. Sam most jött erre a környékre életében először, pedig világ életében ebben a városban élt, mégsem vágyott igazán ide.

Salvatore Demarco sosem volt nagyravágyó ember. Természetesen mindene megvolt, amire csak vágyott, szép család, szép ház, nagy kocsi, jó nők és sok pénz. Összességében tekintve nagyon is jól járt. Joey Brooklyn jobb kezeként hatalma is volt. Ezt a hatalmát pedig bátran használta is. Sokaknak tett már szívességeket és sokan segítettek neki. Ügyesen lavírozott világ életében. A sors elől azonban nincs menekvés.
Sal imádta a szerencsejátékokat. Maga is bukmékerkedett egy időben, az illegális kártyajátékok sem álltak tőle távol, viszont az igaz terepe, ahol elemében érezte magát Las Vegas volt. Átlagemberek számára alig felfogható összegeket vesztett el a baccarán és a black jacken. Bedurvult, ha kártyát látott, bár mindezt igyekezett titkolni. A szerencsétlenség legnagyobb meglepetésére mégsem a bűnös városban, hanem Renoban érte. Nem is gondolná az ember, hogy egy maffiózó is felhalmozhat akkora tartozást, ami már a létbiztonságát fenyegeti. Nos Demarconak sikerült. Éppen ezért kért találkozót Sam Millertől egy San Pedro-i olasz étteremben.

Az az ötletem támadt, hogy minden hónap első vasárnapján posztolok egy zenei összeállítást. Kezdetnek olyan rapperek számai közül válogatok, akik fiatal korukban meggondolatlanul csatlakoztak a Crips bandához.

Smokey a fiatal alig 25 éves elítélt vidáman tolta a szennyes gyűjtő kocsit a San Quentin állami börtön folyosóján. A srác három éve ült itt és még volt neki hat éve a feltételesig. Sokan nem is gondolnák, hogy a vékonydongájú, vidám természetű srác nem viráglopásért, hanem rablásért került be. A koreai boltos, akit ráadásul eléggé el is agyabugyáltak a Crips tagok, jól emlékezett a támadóira, három nappal a történtek után már kattant is a bilincs.

A ház fölöttébb tetszetős volt, amolyan igazi felvágós, giccses pecó, amilyenre csak egy újgazdag igazán vágyhat. Lamar Robinson pedig vágyott minden giccses felvágós dologra, amire csak rátehette a kezét. Ezen a napon is vastag aranylánc lógott a nyakából melyen két egymásba fonódó C betű jelképezte a gyökereket. A Compton Crew-t. Hiszen a szorgos kis fekák nélkül ma nem lenne pénze arra, hogy ilyen vityillókat nézegessen. Imponált neki, hogy a középkorú kiskosztümös dagi fehér nő majdhogynem a seggét is kinyalja.

-Erre az ingatlanra többen is pályáznak mr. Robinson, a múlthéten egy szoftverfejlesztő cég igazgatója érdeklődött, én az ön helyében nem tétováznék- az ingatlanügynök mindent megtett annak érdekében, hogy elkeljen a ház. Nem ez volt a legnagyobb, de egy getto szökevény számára maga volt a mennyország. Rengeteg szoba, medence, magas falak, és itt nincs minden este lövöldözés.

-Hogy vannak az öregeid?-kérdezte Pablo miközben Sam beült a megültetett lowriderbe.
-Szarul, George bácsikám eléggé nehezen viseli a történteket, Doris néni próbálja tartani benne a lelket, de nem könnyű neki sem.
-A nagybátyádék gringo létükre elég jó arcok, szimpatikus figurák, nem olyan szarrágó köcsögök, mint azok a gazdag tetvek akik lekezelően beszélnek velünk.
-Hagyd már ezt a „rasszista minden fehér” dumát. Nagyon jól tudod, hogy ti sem vagytok azért szentek.
-Mi az, hogy ti?
-Ti akik délről jöttök, mexikóiak, csikánók, vizes hátúak, mit tudom én milyen jelzők vannak még.
-Haver , úgy dumálj nekem, hogy száz valahány éve ez a város még mexikóé volt.
-Ja ha ma is az lenne, akkor most nem az én fehér nyakam vérét szívnád, hanem a spanyol uraidét.
 

Az egyszerű íróasztalon hatalmas káosz uralkodott. Az akták és a fényképek kuszán hevertek össze vissza. Az L.A.P.D. feliratú bögre aljára már odakövült a kávé. Az őrsön már nem lehetett rágyújtani, ezért Denis Jackson nyomozó néhány kollégájával dohányozni indult az erre kijelölt szabadtéri helyre.  Esetlen mozdulatokkal túrta ki a cigijét a papírhalom alól. Az igazi érdemi megbeszélések leginkább  a hátsó udvaron, a szolgálati garázs előtti placcon zajlottak. Minden itt derült ki, ki szavazott Obamára ki Bushra, kit rúgnak ki vagy léptetnek elő, kinek milyen a házasélete.

A lakókocsiból hangos üvöltözés és gyermeksírás hallatszott. A vékony lemezfalak egyáltalán nem tompították a kiszűrődő zajokat. Minden pofon hangja, minden kiáltás és a sírás is beterítette az egész lakókocsiparkot. Senki sem tett semmit, az emberek jobbnak látták ráhagyni a családfőre az ilyen dolgokat. Családi ügy nem szólt bele senki. Senki nem akart kikezdeni, ezzel  a bajkeverő „piás írrel”.

-Na mi a véleményed?-Hangzott el Robert Duke kérdése, miután először bejárták a glendalei raktárépületet. Ideális volt, hiszen az ajtón akár kocsival is lehetett jönni menni, és több helyen is ki lehetett alakítani titkos rejtekhelyeket a fegyverek számára. Mert a legkülönfélébb gyilkoló szerszámok csak ideiglenesen heverhettek az egyik asztalon

Úgy döntöttem viszek egy kis rendszert a blogba és végül is arra jutottam, hogy úgy tudok a legjobban haladni a sztorival, ha hetente három posztot közlök. Így tudok betárazni néhány fejezetet és még Ti a régebbi bejegyzéseket böngészitek addig én igyekszem folytatni a megkezdett szálakat.

Mivel nem vagyok profi író, ezért minden bizonnyal az itt közölt írások magukon viselik a különböző gyermekbetegségek tüneteit, de ezen igyekszem majd javítani.

Az eddig közölt posztokból majd akarok csinálni egy rövid összefoglalót is, hátha olyanok is kedvet kapnak az olvasáshoz akik lemaradtak a korábbi epizódokról.

Végül pedig kedves olvasó, ha arra van ingerenciád akkor kommentelj. Írd meg ha tetszik amit itt olvastál és azt is megírhatod, hogy nem tetszik!

További jó olvasást!

Rosszalvó

A folyosó teljesen üres volt, csak az őr bakancsának kopogása hallatszott. Az elítéltek nyugtalanok voltak, borotválkozó tükreiket kinyújtva „hesszeltek” ki a zárkákból. Várták, hogy elinduljon ez a nap is. Túl voltak az első étkezésen, de a reggeli utáni számlálás miatt bezárták őket. Minden nap több mint ötezer ember várta, hogy a San Quentin állami börtönben végre elinduljon a nap.

A comptoni utcán minden olyan volt mint egy átlagos vasárnap délután. Az utcán gyerekek bicikliztek, a sarkokon pedig fiatalok álldogáltak és tevékenységükkel több ponton is sérteni igyekezték California állam törvényeit. Ebben a kerületben lakott számos Crips tag és jó néhány bajkeverő. És itt lakott Sean Parks, egy tizennyolc éves srác is.

Sam Miller nem igazán kereste az italo-amerikai polgártársai társaságát. Joey Brooklyn személye pedig kifejezetten taszította. A hájas digó volt akkora tetű, hogy kinyírassa a saját keresztfiát. De az olaszok már csak ilyenek, komolyan veszik a családi ügyeket, és a klán fájának elfajzott ágait le kell metszeni. Ezt még valahogy elviselte volna hősünk, de az fölöttébb zavarta, hogy legutóbb ő volt a kertész akinek a vadhajtást le kellett vágnia. És most eljött annak az ideje, hogy ismét találkozzon a fa tulajdonosának egyik emberével.

Denis Jackson elgondolkodva nézte a parafatáblát az eligazító helyiségben. A kávéja már rég kihűlt, és ma még semmit sem evett. Mindezek mellett  súlyos gondolatok véstek mély barázdákat a nyomozó homlokára. Megalázónak érezte, hogy már megint egy sima bandaleszámoláson kapcsán kell eredmények után tepernie és nem koncentrálhat a nagyágyúkra, akik valójában mozgatják a szálakat. Folyamatosan a bűnözői hierarchiát bemutató ábrát bámulta és forogtak a fogaskerekek az agyában.

Sam Miller csendben ült sötét Cadillacjében és várt. Nem volt más dolga, hiszen egész rokonsága elhagyta a várost. A gyújtogatás miatt rettegtek Toluca Lakeben. Úgy érezték nincs maradásuk Californiában. George bácsi és Doris néni jobbnak látta, hogy elutazzanak a középnyugati nyaralójukba. A világtól elzárva könnyebb feldolgozni a történteket is. A szerencse az volt, hogy a biztosító fizetni fog a leégett üzlet után.

Leonard Collins sohasem volt egy szívbajos figura. Mindig odavágott ha a sors úgy hozta, hogy fel kellett vennie a kesztyűt. Ezúttal sem finomkodott. Az üres raktárépület visszhangzott a csontok ropogásától és az üvöltéstől. A raszta frizurájú Leo nem kímélte a rivális banda elrabolt kapitányát.

Samuel Miller, elegáns öltözéket viselt mikor kiszállt autójából. A nagy sötét családi Dodge a helyi supermarket parkolójában állt meg. Üres volt az egész környék,a szél úgy hajtotta a szemetet a földön mint a western filmekben a gazcsomókat szokta. Az évszakhoz képest kifejezetten borús volt az idő. Sötét felhők szűrték meg a nap fényét.

A boltba belépve nem találkozott senkivel. Kissé félénken lépdelt oda a polcsorok között a barkács részleg információs pultjához. A pult mögött öreg bajszos férfi állt. Emberünk odalépett hozzá és megszólította.

A kertváros ezen részét dolgos, középosztálybeli emberek lakták. Volt köztük ugyan néhány fekete, de túlnyomó többségük fehér volt.  Az ajtót itt senki nem zárta, a rendőrök pedig ismertek mindenkit. Igazi amerikai álom volt ez a környék. A mediterrán hangulatot idéző tűlevelűeken színes madarak csicseregtek. A nap sugarai besütöttek a hálószoba ablakán, ám a titkos rejtekhelyén Samuel Miller, egy percet sem tudott aludni.

Míg Sam Miller rettegve szenderült álomra minden éjjel, addig Los Angeles szívében, a gettó legmélyén egy család gyászolta a halottait. Ezt a családot pedig nem a rokonság és a szeretet tartotta egyben hanem a nyomor és a pénz iránti vágy. Csonka családok félresiklott gyermekei csapódtak egy új famíliához a Cripshez.

Majdnem egy hét telt már el a lövöldözés óta. A Crips elkönyvelte az áldozatokat, mint a rivális Bloodsal folytatott csata veszteségeit. A bandatevékenység kissé visszaesett Glandaleben, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a Latin Kings nagyobb erőkkel védte a területét. Mindezek ellenére Sam vadászpuskával az ágya mellett aludt rettegve a bosszútól. Nem bánta, hogy anyja és öccse nincsenek a városban.

Los Angeles a lövöldözés után ugyan olyan napra virradt mint eddig. A világváros lakóinak fel sem tűnt, hogy a közeli Glandaleben két crips tag vesztette életét egy tűzharcban és további kettő súlyos sérüléseket szenvedett. Az emberek inkább a Hollywood-i sztár pletykákat figyelték és nagyívből tettek a korábbi eseményekre. Mindezek ellenére Samuel Miller rettegve szállt autóba és mindig összekapódott a gyomra ha rendőrautót látott. A városba vezető országút már reggel tele volt. Az autók hatalmas sorokban kígyóztak LA belseje felé.