Salvatore Demarco sosem volt nagyravágyó ember. Természetesen mindene megvolt, amire csak vágyott, szép család, szép ház, nagy kocsi, jó nők és sok pénz. Összességében tekintve nagyon is jól járt. Joey Brooklyn jobb kezeként hatalma is volt. Ezt a hatalmát pedig bátran használta is. Sokaknak tett már szívességeket és sokan segítettek neki. Ügyesen lavírozott világ életében. A sors elől azonban nincs menekvés.
Sal imádta a szerencsejátékokat. Maga is bukmékerkedett egy időben, az illegális kártyajátékok sem álltak tőle távol, viszont az igaz terepe, ahol elemében érezte magát Las Vegas volt. Átlagemberek számára alig felfogható összegeket vesztett el a baccarán és a black jacken. Bedurvult, ha kártyát látott, bár mindezt igyekezett titkolni. A szerencsétlenség legnagyobb meglepetésére mégsem a bűnös városban, hanem Renoban érte. Nem is gondolná az ember, hogy egy maffiózó is felhalmozhat akkora tartozást, ami már a létbiztonságát fenyegeti. Nos Demarconak sikerült. Éppen ezért kért találkozót Sam Millertől egy San Pedro-i olasz étteremben.
San Pedro adott otthont Los Angeles legnagyobb olasz közösségének. Számtalan hely utalt az európai gyökerekre. A kiválasztott étterem is tipikus vendéglő volt. A bútorokból sütött az olasz dizájn és a mediterrán hangulat. A levegőben az óhaza kellemes fűszereinek illata terjengett, az öblös borospoharakban pedig a festői toscana borai rubint színben tündököltek. A közeli Buena Vista Vineyards borai itt nem rúgtak labdába, és nem azért mert rosszabbak lettek volna. Itt minden az óvilágból jött, a bútoroktól kezdve az alapanyagokig. Az alkalom kedvéért még Sal is olasz öltönyt vett fel. Negyed órával hamarabb érkezett, mint a beszélgetőpartnere, ezért mikor Samuel befutott ő már az előételként felszolgált sajtokat ette.
-Látom nem vártál meg a kajával-jegyezte meg Miller kissé szarkasztikus éllel.
-Bocs haver nem tudok ellenállni a hazai ízeknek- ezt úgy mondta, hogy tulajdonképpen még sohasem járt Európában. Hangjából érződött némi lesajnáló felsőbbrendűség érzet. Közben a pincér is megjelent, de az újonnan érkező csak inni kért, mire az elegáns felszolgáló azonnal el is indult.
-Nem eszel?- hangzott el a kérdés, meglepetést színlelő hangon
-Nem. Tudod, ha eszembe jut a legutóbbi közös bizniszünk, felfordul a gyomrom, nem is tudom mit keresek itt.- a válasz őszinte volt és a szavakhoz olyan arckifejezés is társult amely láttán senkinek nincs kétsége afelől, hogy a beszélőt a rosszullét környékezi.
-Nos felvilágosíthatlak-váltott kissé ridegebb hangnemre.- Azért vagy itt, mert feladatom van a számodra és meg fogod hallgatni az ajánlatom.- a szavak ridegen csapódtak be, már nyoma sem volt a behízelgő "digó" stílusnak, egy hatalmi tényező beszélgetett egy senkivel
-A legutóbbi ajánlatod óta egy kislány hiába várja az apját.-érkezett a szarkasztikus válasz
-Ugyan hagyd már ezt a moralizálást. Egyrészt én csak a szócső voltam másrészt pedig, ha az az ügy nem oldódott volna meg olyan kedvezően, akkor egy nagybácsit kéne gyászolnod. Nem azért hívtalak ide, hogy a múltat felhánytorgassuk.-az olasz szavai kioktatóak voltak, látszott unja már, hogy beszélgetőtársa nem tud túllépni azon amit tennie kellett.
-Hanem?
-Hanem azért, mert azt akarom, hogy segíts megoldani egy kis problémám.
-Neked is vannak megoldatlan családi ügyeid?-Sam továbbra is megtartotta mondatainak csipkelődő hangnemét.
-Nem egészen. Van egy orosz ismerősöm Renoban. Tartozom neki.- Ekkor már Sal is visszavett a kioktató hangnemből, már nem éreztette annyira az alá fölé rendeltséget, ugyanakkor határozott volt.
-És mit érdekel az engem, fizesd ki és jó napot.-jött a flegma válasz
-Nem ilyen egyszerű a dolog.-a maffiózó mosolyt erőltetett magára, de látszott, hogy ez egy tipikus üres cápamosoly.
-Nem egyszerű, mert jelenleg sajnos nem tudlak kisegíteni- mondta Sam és már emelkedett is a székéről. A nehéz mahagóni szék megcsikordult ahogy hátratolta, de a másik nem akarta, hogy elmenjen.
-Nem pénz kell, hanem az ismeretséged.-a szavak gyorsan törtek elő, mintha a sebességükkel pusztán meg lehetne állítani a távozni készülőt.
-Micsoda? Az én ismeretségi köröm benne van a szaknévsorban a kertészmérnök fejezetben.- a válasz cinikus volt és Samet a nevetés környékezte.
-Az az ember, akivel én akarok lejattolni, az nincs benne a szaknévsorban, ha csak a glendalei rendőrség nyilvántartását nem tekintjük annak. Pablo Villalobos, a kis füstös képű haverod segítsége kell.- a hangnem ismét megkeményedett, a szavak katonásan durvák voltak.
-Elvsztettem a fonalat.
-Nézd. Van egy orosz ismerősöm Renoban. Egy sajnálatosan balszerencsés kártyapartin kissé túlléptem a határaim és tartozom neki. Joeyhoz nem fordulhatok, mert az a jó hírem csorbulásához vezetne. Ugyanakkor Leonyid barátom a régi ismertségre való tekintettel üzletet ajánlott.
-Mégis mennyivel is tartozol ennek a fickónak?
Sal kissé közelebb hajolt és csak alig hallhatóan mondta.
-Két millióval.
-Mennyivel? Haver annyi pénz a világon nincs, mit ajánlott a fickó?-A meglepetés úrrá lett Milleren, hiszen nem számított ekkora összegre.
-Nos ez a cimborám nagyágyú. Főleg fegyverben utazik, de mivel Kolumbiában jó néhányszor nem hagyományos fizetőeszközzel fizettek neki, bekapcsolódott egy másik üzletágba is. Tudod a gerillák néha menedzserpúderral tudták le a tartozásukat. Én is ezt fogom tenni. És itt jössz te a képbe, meg az a rézbőrű haverod is ezért fontos.
-És mi van, ha én most felállok innen és besétálok a helyi FBI irodába és megosztom a délutánosokkal a remek ötleted?- a hangsúly jóval komolyabb lett, ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a kérdés inkább költői.
-Akkor ma este már az óceánban alszol. Nézd nem nagy dolog, ez a haverod a Folsom állami börtönben már három évet ült nepperkedésért, az egyik társa még most is a szárazhugyozóban dekkol. Nem csak saját fogyasztásra vettek cuccot öregem, nekem elhiheted.-Sal próbált volna kissé bizalmaskodni, de ezzel inkább csak elmélyítette a kettejük közti kommunikációs szakadékot.
-Nézd „öregem”-nyomta meg a hangsúlyt- nem tudom, hogy feltűnt e, de nem vagyok Pablo Escobar Toluca Lake-i alteregója. Én nem fogok segédkezni abban, hogy az a szar kijusson a városom utcáira.-öntudatos, kemény szavak hagyták el Sam száját.
-Ne aggódj „mr nem vagyok díler” egy gramm sem kerül ki az itteni utcákra. Ausztráliába megy a cucc. Neked csak annyi a feladatod, hogy a kis csikánó cimboráddal átmentek Tijunaba a cuccért és áthozzátok a San Pedro kikötőbe, onnan már átveszik az embereim.
-Mit gonolsz te barom? Szerinted bevállalom. Ha elkapnak rám rohad a gumilakat, nem akarok a sitten megdögleni.-Samuel dühösen reagált mindarra amit hallott kifejezetten felpaprikázta őt a gengszter.
-Nézd, kérhetsz akármit, és ha segítesz, az adósod leszek.-vágott vissza Sal behízelgő stílusban.
Sam hátradőlt a székében, belekortyolt az italába és gondolkodott. Egészen leizzadt az idegességtől, de végül csak kinyögte.
-Száz ezer dezsőt kapok én, százat a bácsikámék, és leszállsz róluk. Plusz juttatsz száz ezret Ralph Russo családjának
Sal elsápadt a név hallatán. A képből kikerült figurákat sohasem nevezték nevükön a köreikben, nagyot nyelt és válaszolt.
-Ennyim nincs ötvenet adok fejenkét.
-Így is jól jársz ha bejön a dolog, de ha nem hát nem, keress mást.- és a nehéz szék ismét csikorogva távolodott a kockás terítős asztaltól.
-Rendben, hetven ezer.
-Kilencven.-jött a határozott válasz
-Rendben. Ne húzzátok az időt minél hamarabb kell a cucc.
Búcsúzóul Sam csak annyit mondott:
-Ha átbaszol, az neked jobban fog fájni, mint nekem.
